Karácsony kétszer

Piedsigno

Amoro

Az éjszaka képei

Anti-Sámson

Nyugalmas, békés

Nyugalmas, békés napok voltak.

A gyermek, a férj... Érzelmi nincstelen

ó, dehogy voltam. És akkor megjelent,

mint tűzörvény a szerelem.

Titkoltam-vágytam, kerestem-kerültem.

Álmodtam, ébren riadtam hirtelen.

Tettem, amit kell: főztem, mostam, éltem,

de fogva fogott a szerelem.

Csókom tüzesült, ölem nedve égett,

s őrá gondoltam, ha férjem volt velem

kedvét tölteni, őt karoltam benne,

hagytam, izzék ez a szerelem.

Kiskicsi fiam, szemmel kapaszkodott,

bújt hozzám, vágyta hogyis megölelem,

s öleltem ezer karral, ezer csókkal,

benne is ő volt: a szerelem.

Ölem üresebb, szívem mennél teltebb!

Megadom magam: izzál hát, szerelem!

Lángold át testem, de ne pusztítsd őket,

kiket szeretek, ó, szerelem.

Feltámadunk

Feltámadunk! --

ott az írás

Isten szemében,

annak is felső,

annak is felső

legtetejében.

Isten szemén át

hat csizmás,

nagykabátos paraszt

hozta kifelé a temetőből

apámat.

Fekete csapájuk

az útban utánuk

a fehér halmok között

varjakban folytatódott.

S nyomuk már-már

a végetlenbe veszett,

felröppent az égbe,

éhes varjak emelték.

A fekete gubások

körbekerülték a temetőt,

megálltak, fogást váltottak,

a fehér hó fölött szállt

a barna koporsó,

apám szállt a fehér hó fölött.

Meg-megbotolva,

mint Isten teremtményei,

a hat gubások

az öngyilkosok árkán

átküzdve magukat,

az örökkert kerítését,

hol korábban megbontották,

szuszogva bevitték

a gödörhöz,

ami tárva állt,

mint szülő nő öle.

Dolores infernit

circumdederumt me...

szállt a kobalt ég felé,

zengtek a gubák és keszkenők,

káráltak a varjak.

Utoljára bekopogtak

apámhoz

a rögökkel.

Csak a rögöket láttam,

csak az öklöket a kapák nyelén:

rögök, öklök, rögök, öklök,

öklök, rögök, öklök, rögök,

s egyforma volt rög és ököl.

Apámat eltemettük.

Isten szemét becsuktuk.

Saturita

Állsz előttem az áradó fényben.

Áradó fény, állsz előttem.

Óvnálak, védnélek ezer lélekkel,

áldó, féltő tenyerekkel,

csak ragyoghass ég és föld között.

Mert én vagyok az ég,

s én vagyok a föld;

örökké kitöltesz engem

emlékeim s ábrándjaim között.

Momentfoto

Fényben az arcom,

rád gondolok.

Üsd el, vihar, üsd el,

e világ búbaját,

vized futva vigye

szívemnek bánatát!

Fényben a lelkem,

rád érez éppen.

Fuss, vihar, fuss,

messzi földre fuss!

Talmi átkod ejtsd el,

fuss, vihar, fuss!

Fényben a szívem,

rád dobban éppen.

Szállj vihar, messze,

hozzáföldre szállj,

szívem, ha veszted,

új szívet találj!

Karácsony, kétszer

Béke, csönd, nyugalom,

már csak ezt akarom.

Jézuskámat én is

féltően takarom.

Légy boldog, suttogom,

csak úgy, saját jogon.

Karácsony, elkoszlott, dölyfös délibáb!

Az ökölütötte nap egyre lilább,

a mezők fölött ködlik a gond.

Az is bolond, ki felkiált,

fut és öklöt ráz,

s veszett, ki megáll.

Piedsigno

Emlékszel a tücskök augusztusára? Az orgonák májusára? A fecske-áprilisra?

Mind-mind nélküled múlt, s most nem tudom, nem értem, hogyan is létezhettek, hiszen akkor még nem voltál nekem, és másoknak mondtam, hogy szerelmem szótára, nézd ez a rét szerteszét!

Mintha ujjgyakorlat lett volna orgonistának, ki egy kis kápolnában gyakorol s bazilikáról álmodik, telesusogja édes harmóniával a kopott padsorokat, s a karzat félhomályából napkeltét álmodik küldeni, nemcsak álmodja, küldi is.

Most itt ülök lábaid előtt. Dús öled álmomnak mondja, milyen hazug-halvány, elcsapja álmomat, delejes, zsarát és bizsergés.

Átfutja villamosok, metrók, vasutak dübörgését, autók surrogását, megrezzenti az ég alvó kékjét, mosolyt ad a napnak.

Fiamat ünneplem, új herceg, világbíró készülődik így, mikor még csak álom, de már lelkeket zúdít ontani fényt.

Örülnék, ha lába nyomát megcsókolhatnám egyszer, mielőtt szerepet cserélünk, s ő lesz a test s én az álom.

Amoro

Combodon finoman rezzen a fény,

és fut, fut befelé, ahonnan ered

a tűz, ami kivetette

a pattanó szikrákat

bőrödre szerteszét,

szemed is tőle vette örvényét,

sodor befelé, húz magába,

szűk sikátorok selyme simít,

számot nem találni rá,

hány finom rezdülés...

Csókol ajkad, kicsi, nagy,

minden ajak, ami te vagy,

lelked iramlik, zúdul, emel;

ikerkerubokként szállunk

messze a törpülő égből,

csillagok kocódva izzanak,

tejutak kavarognak,

egymásba furódnak,

egymásba remegnek,

robbanva szorítják egymást,

hüvelyük napoktól tüzes,

meg-megrángva iramlanak,

mind-mind befelé igyekszik,

hol most teremti magát

a szív, hogy hulltunk, ha jött,

új világot már ő igazítson.

Az éjszaka képei

Mottóul
Minden csorba kell legyen,
a világ ettõl tökéletes.

Elõszóul
A tükörbe néztem.
Nem tekintett vissza senki.

A lelkem töltögetem,
de sem emlék, sem álom,
sem pillanat, sem porszem...

A várost rohantam éjen át,
éreztem, amint átzúdul rajtam,
s nem akad fönn semmi.

Tárgyalásul
Meggyûlt a bajom
a szavakkal!
Kimondom õket,
s befelé elenyésznek.

Már nem mondok semmit,
tekintetté, simogatássá,
lélegzetté alakítom õket,
verejtékké a bõrömön.

Utószóul
Hálnak az utcán, ennyit láttam.
Arcomra húztam nagykabátom.

Anti-Sámson

Düledezõ remények közt
állok, mint az anti-Sámson.
Tekintetem meghordozom
a növekvõ pusztuláson.

Jó két karom van, szorítom
a templomnak két oszlopát,
jaj ne, meg ne omoljanak!
A tarthatlant tartom tovább.

Hajam kinõ, mint a remény
sûrûsödik, erõsödik,
mint a vetés jó tavaszban,
életet is hoz reggelig.

Olvasd mosolyogva!

Fordítanám szívem feledésre,

de oly nehéz,

mint borzas varjú szárnya

nyár-nem-előzte őszben.

Feledném a soha-nem-voltat,

álmaim fényét elütöm,

vágyaim lázát elfolyatom

sok csöndes estén egyedül.

Villanna még a szó,

mint keskeny penge,

ha bársolyhüvelyéből

előrándul.

Írnék egy mesét!

Hosszan hullámzó búzamezővel,

derűvé bomló nappal,

csörgedező patakkal.

De alkonyodik már,

sietnem kell esteli

sétámhoz a hosszú allén,

az öreg gesztenyék között.

Bocsásd meg nekem szavaim,

a lefejezett rózsákat!

Utoljára hullanak eléd,

mert elfogytak. Itt a tél.

Itt a tél. Emlékező, hosszú tél.

Látod, közös macskánk se volt,

amit egymásra hagyhatnánk.

Egy simogatás se.

Boldogságot nem adhattam,

hát életet sem adtam.

Bocsásd meg álmaimat,

az összetört tükröket.

Szemem üres ábrákat néz,

hullanak mint letépett lapok,

egyet sem tarthatok meg

álmaimból.

Fordítanám szívem feledésre

könnyű szendergést hozandó,

mindenektől tisztulandó.

Nemesbük

Birgen, Bükkös, Hegyháti mező,

Ördögmegye, Savanyós, Lóhegy –

újra számra veszem nevetek,

ízlelgetem gyermekkoromból

majd' elfeledett, mégsem tűnő

illatotok, ínyemre tolul

a fű íze, forrásvizeké,

békarokka – istenem –, pásztor-

táska, zsibavirág...

meg fények!

Dőlnek arany kévékben; és én

merő nyűgben: törném a kise-

fát, fürgetőt, tépném a gyeplőt,

amibe befogott az idő,

futtat – porzik mögöttem, omlik

az út, mállik semmivé, vissza-

fordulnék, de nem lehet.

Ó, én

ifjú tájam: Birgen meg Bükkös!

Adtok-e még vigasztalást?

Hihetem-e újra, hogy vissza-

térni lehet, mégiscsak, daccal

törhetem-e az időt, hiszen

fölkél régi lankáid napja

minden reggel újra meg újra,

s ragyog régi gyermekorcával;

madár szólal föl hozzá, mint rég,

száll is felé, föl-föl; s az utak

megvannak még, megvannak...

Nem

úgy, mint az én útjaim, ahol

jártam.

Hitesd velem el, hogy még

szerethetlek, te csaló, örök

hitegető, ámító déli-

báb! Szétomlik mégiscsak az út

mögöttem...

De rád gondoltam most,

már-már hittem, hogy boldog vagyok.

Tamburante

Sámánok szava szól a hegyekből,

dobok pörgetik a szeleket,

gurítják a napot,

jönnek utána hold és csillagok.

A hegyeket fölálmodom mindig magamnak

a dobokat nyargaló sámánokkal,

szövöm tekintetem köréd, kedves.

Meg ne ijedj, ó, meg ne riadj!

Kara Mia

Kedvesem, merre jársz, amikor

tömött denevérraj az éjszaka,

mindenünnen surrogását hallom;

nem nyughatom, nem nyughatom.

Hiányzik, mintha bőröm nem lenne,

az érintésed rólam,

hajtom fejem, de mintha hideg kőre;

nem nyughatom, nem nyughatom.

Mindjárt karácsony!

Mindjárt karácsony!

Útra kéne kelnünk,

mert a gyermeknek

meg kell születnie!

Háromkirályok már úton,

menjük mi is hát!

Csillag zizzen izgatottan,

a briganti világ kushad.

Szövétnek a hit:

megszületik az a gyermek!

Induljunk hát!

Kiom valoras?

Nem tudom, mennyit ér?

Nem tudhatod, mennyit ér?

Kezdete se volt,

csak ránk szállt, mint esteli köd,

melyet délelőtt kicserél a napfény,

holnapra kicserél az eső,

csillagözön is válthat hajnalig,

a szmog is jöhet,

felhő is, meg zivatar.

Nem tudom, mit ér?

Nem tudhatod, mit ér?

Kezdete nem volt,

csak ránk szállt.

Ecsetheggyel

Minden vers csoda,

egyetlen, szorongtató:

lesz-e folytatás?

Lánynak kiabálsz,

asszonyodként szól vissza:

hamva parázsnak.

Elfogyott a hold,

nagyra nőtt az éjszaka:

lángolj, csillagom!

Átüt a magány,

éjfélóra, kondulok.

Remeg magában.

Arca hamvas volt,

mikor még úgy parázslott,

most hamu, hamu...

Belőlem keltél

fel azon a reggelen,

most pörölsz velem.

Szíved szólt hozzám,

friss harmat volt, tündérség.

Fogy a szív, nő a száj.

A semmi

A semmi a mindennel izgat,

mint a fátyol, láttat és takar.

A szívem éppen latolgatja,

hogy mit nem akar és mit akar...

Dúdolgatok

Voltam volna leendő

siheder, talán már akkor

gyötört: mi a teendő,

ha majd rám köszönt az agg-kor?

Tüzem

szűzen

teszem

eléd,

a lét

a tét.

De ne légy keserű!

Jöjjön ború-derű,

szitáljon lámpafény

örök emlékén,

nem szégyellem,

ha szerelem

bontja szívem.

Csitulásra várok,

míg befed az árok?

Ó, nem,

nem, nem, nem,

sohanem...

Ajándékom, ajándékod

Ajándékom, kicsi kis élet,

veled futnak a felhők,

elküldeném messzire véled

azt, aki bennem felnőtt.

Orcádat venné arcára

liliom és ibolya,

átkozódás, puszta hála,

vagy csak pusztulás kora.

Szeretlek: őszi zsolozsma,

hajnallal kelő ének,

ami mind-mind feléd hoz ma:

szűzen születő vétek.

Életed alig hallatszik,

szerelmet szól a kakas!

A világ még békén alszik,

szerelmet szól a kakas!

Birka

A feketesár-kiáltásnak

föléje araszlik

a szivárvány:

hátha tetszhullott kutyánk

csak a sártól néma,

egyébként pedig röhög,

míg bennünk duplán

ver a szív.

Egyszer nagyon messze

elindultam, az úgy volt,

hogy nyírták a birkát,

akivel együtt voltam gyerek,

ő meg velem együtt volt birka.

Hittem, megölik,

és birkasága különben is oda,

ha már a gyapjassága oda,

minden simogatásom oda.

Elindultam világba.

Három évem kísért,

egyik ment elől,

a másik kettő hátul.

Jobb kezemben kő,

a balban bot.

Így találtak rám.

A szomszéd faluban.

Késő volt,

hanyatlós este.

Akkor aludtam

először életemben

idegen lánnyal

egy ágyban.

Reggel hazavittek.

Addig megmerték miattam

az összes kutakat,

horgost, szakadékot

százan vizslatták.

Égig kiabálták a nevemet.

És csak az éjszaka volt.

Csorgott a nap az égről,

a hátamon éreztem.

Biciklin is akkor ültem először!

No, nem egyedül.

A nagylány vitt haza.

Csúffá tett birkánk,

talán Noéminak hívták,

kergelte a füvet nyelvével,

felém sem nézett.

Anyám arca

a meztelen égbolton,

apám karja

szíjból volt,

amint felkapott.

És nem szóltak,

és nem szóltak,

és nem szóltak.

Akkor láttam felülről először,

hogyan vonaglik a váll,

ha sírnak.

Triptichon

Perdül a kocka,

hatra hat,

jól van, köszönöm, Uram!

Futnám a mezőt,

fele elhullt,

lefordult odaát,

az ég felé

a távolodó biciklissel.

Megfogadtam,

mától mindennap írok neked,

egy zuhant történetet,

egy zakkant mesét,

amelyben

a pitypang rábuggyan

a mezők liliomára,

oltárképet fest az ég aljára,

derengve elmúlót.

Kiáltásod, kicsi lány,

zakatol a vég nélküli világ

vége felé.

Kijöttem a mezőre,

mezőnek szélire

kioldani kedvem a szeleknek,

segítsen futni,

hozzád találni.

Lassan a napot hónalja alá fogta a hold,

fut vele, csillag tépi talpát, de fut.

Ó, én napom, ó, én holdam.

Elfutsz vermelni a krumplit,

Szárszó sínjei belehasítanak az éjszakába,

ásóddal körbeárkolod a holdat,

szitkozódással,

hogy én még mindig vagyok,

és eljössz értem

a szakadt ösvényeken.

Rám szólsz,

mit ólálkodsz köröttem,

Isten sem küldött ide vetni senkit,

rám szólsz

a fékenincs sötétben.

Szeretlek,

állom a falat, állom a partot,

honnan rád zuhoghatna a nem-volt

és a soha-nem-lesz.

Lassan lebukik

a sétamező utolsója

odaát a határa-,

mint szirmahullajtott végtelenbe.

Ki gyermeket akart tőlem,

neszeli a szövétnek virágzását,

a sötét éjszaka nem tudta,

mennyit ér, ha hajnalnak megfogan.

Őnmagának semmit,

a hajnal szétdobja karjait,

mint ki ölelésből szabadult,

és állok előtted,

kis bicebóca holdat,

futtahagyta napot

dobálgatok,

zsonglőr a megmúlt időkből.

Szólnék is,

de ki sem hallja azt már:

szerettelek leendék,

szerettelek valék,

szerettelek voltam,

és most kérdezd

a leendő szellőt,

ki a sarkon átfordul.

Sertepertéltem mindenféle versekkel körötted,

lemúltam a nap mielőtt halványulni kezdett,

bocsánat, nem kiabáltam, fekete és tompa volt a kiáltás,

kit senki nem kiáltott,

csak a föld.

Szeretlek, mondom, mint ahogy a szellők indulnak,

elmocskult kipufogógázból, csatornából, meg ami korunk románcát adja.

Egyszer-volt szerettél.

Egyszer-volt-szerettél.

Ismételgetem:

Egyszer-volt-szerettél.

Egyszer-volt szerettelek.

Szedókák

Két jó karoddal

kapaszkodsz az időben,

múltban és jövendőben.

Tenyered nyitva.

Az egyik folyton telik,

a másik üresedik.

Zsibongó lélek!

Megállsz a jeles kőnél,

megállsz a kő-időnél.

S mint jó motoros,

szíved közben ráfeszül

ívben a robogásra.

Egerfarmos

(Eszperantó festőtábor, 2007)

A szüretelők szomorúsága szemében

halkulón, erősödőn;

kis teste húrként pendül, amint

lelke rezdül-elcsitul:

szélfútta, -csitította tó.

Nincsen rakpart, nincsen alsó köve,

csak a mező hullámzik,

fátylat visel a fény

széppé zengő emlékekből,

majd vetkezni kezd:

hatalmas idomokkal fürdik

a zöld, aranyszőke, -barna hullámokban.

Kedvesem, szomorúszeműm,

látványok gondos szüretelője,

meddig él a gondolat, mondd,

ha a sárfű zsombékain indul

fütyörészve, idétlen tagjait

lóbálva kamaszosan,

hódítani akar;

a látvány börtönét nem tűri,

mert ő több, mint az egek fénye,

több, mint a földek húsos árnya.

Nepomuki Szent János,

így faluhelyen csak Jancsi,

a vizek elfogytak alóla,

most a gyér utcasarkot őrzi,

egykedvű tekintettel

védőszentje lesz annak,

aki csak akarja.

A szüretelők zászlós dalokkal járnak,

de szomorúságuk szemükön,

a mezők hulláma lábukon,

néha meglendül az ég,

s nem szüretelhetik le;

soha nincs befejezve a szüret,

mindig szomorúak,

hiába a dalok,

hiába a lélek csapzott lihegése,

hiába a szétsugárzó, glóriásodó gyönyör,

amint a gyomor tájékáról

lendületet sugárzik a kézbe,

élét adja a tekintetnek,

bársonyát a létezésnek.

Kedvesem, szomorúszeműm,

hová visz a gondolat?

Mi ketten tudjuk,

hogy nem fontos...

Csak az alkotás örök.

Rondó

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

Álom csapdosta arcom:

ágyamhoz jött kedvesem,

álmomban párnám igazította,

fejemet magához fordította,

takarónk is elegyengette,

éreztem hűstűzű a teste.

harmattal csókolt,

tűzzel ölelt

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

Futottam előled,

mélység-ütötte augusztus-csillag,

kit izmos tücsökzene

sem tarthat vissza,

pacsirta vagy csalogány,

ki tudja már, Júlia,

melyikük az esthajnal-madár?

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

Nem áll szóra a szám

földerengő sejtelemmel,

valami akkor megpattant,

forró üvegére

egy csepp ráfröccsent

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

Ennyi volt

Tűzből születtünk,

hamu az üzenetünk

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

S az elmúlás is

csak egy üvegpattanás

Nem voltál ágyamban

szorongató vágyamban

Pásztorolj engem!

Verset írni jó,

csak verset írni jó,

de mindig kellesz hozzá!

Olyankor csöndes légy,

vagy csak képzelet!

Vallásom vidéki,

nem tudom,

hogy perdül

errefelé a szó.

Ülj mellém!

Szó, istennő,

szerelmem:

naptűzben csillag-ár

éjjel mint nappal,

pedig csak a

te két szemed az,

tábortüzek, míg szem a szem,

pedig csak a te szíved az.

Pásztorolsz engem

az idők végetlen mezein.

Keserű és édes

Keserű és édes a szám,

ízek televénye,

emlékek porhanyója

Vegyül bennem szenny és csillogás,

emlékek, vágyak zagyulnak,

nincs többé jövő és múlt sincs,

a jelen pedig megkülönböztethetetlen

mindenektől.

Vágyam egy éles fényű pillanat:

te meg én.

Dúdolgató

A szívvel ugyan mit kezdhetek?

Kószál néha elcsatangolva,

Pányvát rá soha nem vethetek,

kóborolgat csak ide-oda.

Feléd is néha elkóborol,

s ilyenkor mintha megfeledné

a céltalan csellengést ott, hol

végre illő otthonát lelé.

Visz a szívem feléd, feléd,

ellent nem állhatok soha,

csak kérhetem: ne légy, ne légy,

bárhogy lesz, hozzá mostoha