Nyugalmas, békés napok voltak.
A gyermek, a férj... Érzelmi nincstelen
ó, dehogy voltam. És akkor megjelent,
mint tűzörvény a szerelem.
Titkoltam-vágytam, kerestem-kerültem.
Álmodtam, ébren riadtam hirtelen.
Tettem, amit kell: főztem, mostam, éltem,
de fogva fogott a szerelem.
Csókom tüzesült, ölem nedve égett,
s őrá gondoltam, ha férjem volt velem
kedvét tölteni, őt karoltam benne,
hagytam, izzék ez a szerelem.
Kiskicsi fiam, szemmel kapaszkodott,
bújt hozzám, vágyta hogyis megölelem,
s öleltem ezer karral, ezer csókkal,
benne is ő volt: a szerelem.
Ölem üresebb, szívem mennél teltebb!
Megadom magam: izzál hát, szerelem!
Lángold át testem, de ne pusztítsd őket,
kiket szeretek, ó, szerelem.
Feltámadunk! --
ott az írás
Isten szemében,
annak is felső,
annak is felső
legtetejében.
Isten szemén át
hat csizmás,
nagykabátos paraszt
hozta kifelé a temetőből
apámat.
Fekete csapájuk
az útban utánuk
a fehér halmok között
varjakban folytatódott.
S nyomuk már-már
a végetlenbe veszett,
felröppent az égbe,
éhes varjak emelték.
A fekete gubások
körbekerülték a temetőt,
megálltak, fogást váltottak,
a fehér hó fölött szállt
a barna koporsó,
apám szállt a fehér hó fölött.
Meg-megbotolva,
mint Isten teremtményei,
a hat gubások
az öngyilkosok árkán
átküzdve magukat,
az örökkert kerítését,
hol korábban megbontották,
szuszogva bevitték
a gödörhöz,
ami tárva állt,
mint szülő nő öle.
Dolores infernit
circumdederumt me...
szállt a kobalt ég felé,
zengtek a gubák és keszkenők,
káráltak a varjak.
Utoljára bekopogtak
apámhoz
a rögökkel.
Csak a rögöket láttam,
csak az öklöket a kapák nyelén:
rögök, öklök, rögök, öklök,
öklök, rögök, öklök, rögök,
s egyforma volt rög és ököl.
Apámat eltemettük.
Isten szemét becsuktuk.
Állsz
előttem az áradó fényben.
Áradó
fény, állsz előttem.
Óvnálak,
védnélek ezer lélekkel,
áldó,
féltő tenyerekkel,
csak
ragyoghass ég és föld között.
Mert
én vagyok az ég,
s
én vagyok a föld;
örökké
kitöltesz engem
emlékeim
s ábrándjaim között.
Fényben az arcom,
rád gondolok.
Üsd el, vihar, üsd el,
e világ búbaját,
vized futva vigye
szívemnek bánatát!
Fényben a lelkem,
rád érez éppen.
Fuss, vihar, fuss,
messzi földre fuss!
Talmi átkod ejtsd el,
fuss, vihar, fuss!
Fényben a szívem,
rád dobban éppen.
Szállj vihar, messze,
hozzáföldre szállj,
szívem, ha veszted,
új szívet találj!
Béke, csönd, nyugalom,
már csak ezt akarom.
Jézuskámat én is
féltően takarom.
Légy boldog, suttogom,
csak úgy, saját jogon.
*
Karácsony, elkoszlott, dölyfös délibáb!
Az ökölütötte nap egyre lilább,
a mezők fölött ködlik a gond.
Az is bolond, ki felkiált,
fut és öklöt ráz,
s veszett, ki megáll.
Emlékszel a tücskök augusztusára? Az orgonák
májusára? A fecske-áprilisra?
Mind-mind nélküled múlt, s most nem tudom, nem
értem, hogyan is létezhettek, hiszen akkor még nem voltál nekem, és másoknak
mondtam, hogy szerelmem szótára, nézd ez a rét szerteszét!
Mintha ujjgyakorlat lett volna orgonistának, ki egy
kis kápolnában gyakorol s bazilikáról álmodik, telesusogja édes harmóniával a
kopott padsorokat, s a karzat félhomályából napkeltét álmodik küldeni, nemcsak
álmodja, küldi is.
Most itt ülök lábaid előtt. Dús öled álmomnak
mondja, milyen hazug-halvány, elcsapja álmomat, delejes, zsarát és bizsergés.
Átfutja villamosok, metrók, vasutak dübörgését,
autók surrogását, megrezzenti az ég alvó kékjét, mosolyt ad a napnak.
Fiamat ünneplem, új herceg, világbíró készülődik
így, mikor még csak álom, de már lelkeket zúdít ontani fényt.
Örülnék, ha lába nyomát megcsókolhatnám egyszer,
mielőtt szerepet cserélünk, s ő lesz a test s én az álom.
Combodon finoman rezzen a fény,
és fut, fut befelé, ahonnan ered
a tűz, ami kivetette
a pattanó szikrákat
bőrödre szerteszét,
szemed is tőle vette örvényét,
sodor befelé, húz magába,
szűk sikátorok selyme simít,
számot nem találni rá,
hány finom rezdülés...
Csókol ajkad, kicsi, nagy,
minden ajak, ami te vagy,
lelked iramlik, zúdul, emel;
ikerkerubokként szállunk
messze a törpülő égből,
csillagok kocódva izzanak,
tejutak kavarognak,
egymásba furódnak,
egymásba remegnek,
robbanva szorítják egymást,
hüvelyük napoktól tüzes,
meg-megrángva iramlanak,
mind-mind befelé igyekszik,
hol most teremti magát
a szív, hogy hulltunk, ha jött,
új világot már ő igazítson.
Mottóul
Minden csorba kell legyen,
a világ ettõl tökéletes.
Elõszóul
A tükörbe néztem.
Nem tekintett vissza senki.
A lelkem töltögetem,
de sem emlék, sem álom,
sem pillanat, sem porszem...
A várost rohantam éjen át,
éreztem, amint átzúdul rajtam,
s nem akad fönn semmi.
Tárgyalásul
Meggyûlt a bajom
a szavakkal!
Kimondom õket,
s befelé elenyésznek.
Már nem mondok semmit,
tekintetté, simogatássá,
lélegzetté alakítom õket,
verejtékké a bõrömön.
Utószóul
Hálnak az utcán, ennyit láttam.
Arcomra húztam nagykabátom.
Düledezõ remények közt
állok, mint az anti-Sámson.
Tekintetem meghordozom
a növekvõ pusztuláson.
Jó két karom van, szorítom
a templomnak két oszlopát,
jaj ne, meg ne omoljanak!
A tarthatlant tartom tovább.
Hajam kinõ, mint a remény
sûrûsödik, erõsödik,
mint a vetés jó tavaszban,
életet is hoz reggelig.
Fordítanám szívem feledésre,
de oly nehéz,
mint borzas varjú szárnya
nyár-nem-előzte őszben.
Feledném a soha-nem-voltat,
álmaim fényét elütöm,
vágyaim lázát elfolyatom
sok csöndes estén egyedül.
Villanna még a szó,
mint keskeny penge,
ha bársolyhüvelyéből
előrándul.
Írnék egy mesét!
Hosszan hullámzó búzamezővel,
derűvé bomló nappal,
csörgedező patakkal.
De alkonyodik már,
sietnem kell esteli
sétámhoz a hosszú allén,
az öreg gesztenyék között.
Bocsásd meg nekem szavaim,
a lefejezett rózsákat!
Utoljára hullanak eléd,
mert elfogytak. Itt a tél.
Itt a tél. Emlékező, hosszú tél.
Látod, közös macskánk se volt,
amit egymásra hagyhatnánk.
Egy simogatás se.
Boldogságot nem adhattam,
hát életet sem adtam.
Bocsásd meg álmaimat,
az összetört tükröket.
Szemem üres ábrákat néz,
hullanak mint letépett lapok,
egyet sem tarthatok meg
álmaimból.
Fordítanám szívem feledésre
könnyű szendergést hozandó,
mindenektől tisztulandó.
Birgen, Bükkös, Hegyháti mező,
Ördögmegye, Savanyós, Lóhegy –
újra számra veszem nevetek,
ízlelgetem gyermekkoromból
majd' elfeledett, mégsem tűnő
illatotok, ínyemre tolul
a fű íze, forrásvizeké,
békarokka – istenem –,
pásztor-
táska, zsibavirág...
meg fények!
Dőlnek arany kévékben; és én
merő nyűgben: törném a kise-
fát, fürgetőt, tépném a gyeplőt,
amibe befogott az idő,
futtat – porzik mögöttem, omlik
az út, mállik semmivé, vissza-
fordulnék, de nem lehet.
Ó, én
ifjú tájam: Birgen meg Bükkös!
Adtok-e még vigasztalást?
Hihetem-e újra, hogy vissza-
térni lehet, mégiscsak, daccal
törhetem-e az időt, hiszen
fölkél régi lankáid napja
minden reggel újra meg újra,
s ragyog régi gyermekorcával;
madár szólal föl hozzá, mint rég,
száll is felé, föl-föl; s az utak
megvannak még, megvannak...
Nem
úgy, mint az én útjaim, ahol
jártam.
Hitesd velem el, hogy még
szerethetlek, te csaló, örök
hitegető, ámító déli-
báb! Szétomlik mégiscsak az út
mögöttem...
De rád gondoltam most,
már-már hittem, hogy boldog vagyok.
Sámánok szava szól a hegyekből,
dobok pörgetik a szeleket,
gurítják a napot,
jönnek utána hold és csillagok.
A hegyeket fölálmodom mindig magamnak
a dobokat nyargaló sámánokkal,
szövöm tekintetem köréd, kedves.
Meg ne ijedj, ó, meg ne riadj!
Kedvesem, merre jársz, amikor
tömött denevérraj az éjszaka,
mindenünnen surrogását hallom;
nem nyughatom, nem nyughatom.
Hiányzik, mintha bőröm nem lenne,
az érintésed rólam,
hajtom fejem, de mintha hideg kőre;
nem nyughatom, nem nyughatom.
Mindjárt karácsony!
Útra kéne kelnünk,
mert a gyermeknek
meg kell születnie!
Háromkirályok már úton,
menjük mi is hát!
Csillag zizzen izgatottan,
a briganti világ kushad.
Szövétnek a hit:
megszületik az a gyermek!
Induljunk hát!
Nem tudom, mennyit ér?
Nem tudhatod, mennyit ér?
Kezdete se volt,
csak ránk szállt, mint esteli köd,
melyet délelőtt kicserél a napfény,
holnapra kicserél az eső,
csillagözön is válthat hajnalig,
a szmog is jöhet,
felhő is, meg zivatar.
Nem tudom, mit ér?
Nem tudhatod, mit ér?
Kezdete nem volt,
csak ránk szállt.
Minden vers csoda,
egyetlen, szorongtató:
lesz-e folytatás?
*
Lánynak kiabálsz,
asszonyodként szól vissza:
hamva parázsnak.
*
Elfogyott a hold,
nagyra nőtt az éjszaka:
lángolj, csillagom!
*
Átüt a magány,
éjfélóra, kondulok.
Remeg magában.
*
Arca hamvas volt,
mikor még úgy parázslott,
most hamu, hamu...
*
Belőlem keltél
fel azon a reggelen,
most pörölsz velem.
*
Szíved szólt hozzám,
friss harmat volt, tündérség.
Fogy a szív, nő a száj.
A semmi a mindennel izgat,
mint a fátyol, láttat és takar.
A szívem éppen latolgatja,
hogy mit nem akar és mit akar...
Voltam volna leendő
siheder, talán már akkor
gyötört: mi a teendő,
ha majd rám köszönt az agg-kor?
Tüzem
szűzen
teszem
eléd,
a lét
a tét.
De ne légy keserű!
Jöjjön ború-derű,
szitáljon lámpafény
örök emlékén,
nem szégyellem,
ha szerelem
bontja szívem.
Csitulásra várok,
míg befed az árok?
Ó, nem,
nem, nem, nem,
sohanem...
Ajándékom, kicsi kis élet,
veled futnak a felhők,
elküldeném messzire véled
azt, aki bennem felnőtt.
Orcádat venné arcára
liliom és ibolya,
átkozódás, puszta hála,
vagy csak pusztulás kora.
Szeretlek: őszi zsolozsma,
hajnallal kelő ének,
ami mind-mind feléd hoz ma:
szűzen születő vétek.
Életed alig hallatszik,
szerelmet szól a kakas!
A világ még békén alszik,
szerelmet szól a kakas!
A feketesár-kiáltásnak
föléje araszlik
a szivárvány:
hátha tetszhullott kutyánk
csak a sártól néma,
egyébként pedig röhög,
míg bennünk duplán
ver a szív.
Egyszer nagyon messze
elindultam, az úgy volt,
hogy nyírták a birkát,
akivel együtt voltam gyerek,
ő meg velem együtt volt birka.
Hittem, megölik,
és birkasága különben is oda,
ha már a gyapjassága oda,
minden simogatásom oda.
Elindultam világba.
Három évem kísért,
egyik ment elől,
a másik kettő hátul.
Jobb kezemben kő,
a balban bot.
Így találtak rám.
A szomszéd faluban.
Késő volt,
hanyatlós este.
Akkor aludtam
először életemben
idegen lánnyal
egy ágyban.
Reggel hazavittek.
Addig megmerték miattam
az összes kutakat,
horgost, szakadékot
százan vizslatták.
Égig kiabálták a nevemet.
És csak az éjszaka volt.
Csorgott a nap az égről,
a hátamon éreztem.
Biciklin is akkor ültem először!
No, nem egyedül.
A nagylány vitt haza.
Csúffá tett birkánk,
talán Noéminak hívták,
kergelte a füvet nyelvével,
felém sem nézett.
Anyám arca
a meztelen égbolton,
apám karja
szíjból volt,
amint felkapott.
És nem szóltak,
és nem szóltak,
és nem szóltak.
Akkor láttam felülről először,
hogyan vonaglik a váll,
ha sírnak.
1
Perdül a kocka,
hatra hat,
jól van, köszönöm, Uram!
Futnám a mezőt,
fele elhullt,
lefordult odaát,
az ég felé
a távolodó biciklissel.
Megfogadtam,
mától mindennap írok neked,
egy zuhant történetet,
egy zakkant mesét,
amelyben
a pitypang rábuggyan
a mezők liliomára,
oltárképet fest az ég aljára,
derengve elmúlót.
Kiáltásod, kicsi lány,
zakatol a vég nélküli világ
vége felé.
Kijöttem a mezőre,
mezőnek szélire
kioldani kedvem a szeleknek,
segítsen futni,
hozzád találni.
Lassan a napot hónalja alá fogta a hold,
fut vele, csillag tépi talpát, de fut.
Ó, én napom, ó, én holdam.
Elfutsz vermelni a krumplit,
Szárszó sínjei belehasítanak az éjszakába,
ásóddal körbeárkolod a holdat,
szitkozódással,
hogy én még mindig vagyok,
és eljössz értem
a szakadt ösvényeken.
Rám szólsz,
mit ólálkodsz köröttem,
Isten sem küldött ide vetni senkit,
rám szólsz
a fékenincs sötétben.
Szeretlek,
állom a falat, állom a partot,
honnan rád zuhoghatna a nem-volt
és a soha-nem-lesz.
2
Lassan lebukik
a sétamező utolsója
odaát a határa-,
mint szirmahullajtott végtelenbe.
Ki gyermeket akart tőlem,
neszeli a szövétnek virágzását,
a sötét éjszaka nem tudta,
mennyit ér, ha hajnalnak megfogan.
Őnmagának semmit,
a hajnal szétdobja karjait,
mint ki ölelésből szabadult,
és állok előtted,
kis bicebóca holdat,
futtahagyta napot
dobálgatok,
zsonglőr a megmúlt időkből.
Szólnék is,
de ki sem hallja azt már:
szerettelek leendék,
szerettelek valék,
szerettelek voltam,
és most kérdezd
a leendő szellőt,
ki a sarkon átfordul.
3
Sertepertéltem mindenféle versekkel körötted,
lemúltam a nap mielőtt halványulni kezdett,
bocsánat, nem kiabáltam, fekete és tompa volt a
kiáltás,
kit senki nem kiáltott,
csak a föld.
Szeretlek, mondom, mint ahogy a szellők indulnak,
elmocskult kipufogógázból, csatornából, meg ami
korunk románcát adja.
Egyszer-volt szerettél.
Egyszer-volt-szerettél.
Egyszer-volt-szerettél.
Ismételgetem:
Egyszer-volt-szerettél.
Egyszer-volt-szerettél.
Egyszer-volt szerettelek.
Két jó karoddal
kapaszkodsz az időben,
múltban és jövendőben.
Tenyered nyitva.
Az egyik folyton telik,
a másik üresedik.
*
Zsibongó lélek!
Megállsz a jeles kőnél,
megállsz a kő-időnél.
S mint jó motoros,
szíved közben ráfeszül
ívben a robogásra.
(Eszperantó festőtábor,
2007)
A szüretelők szomorúsága szemében
halkulón, erősödőn;
kis teste húrként pendül, amint
lelke rezdül-elcsitul:
szélfútta, -csitította tó.
Nincsen rakpart, nincsen alsó köve,
csak a mező hullámzik,
fátylat visel a fény
széppé zengő emlékekből,
majd vetkezni kezd:
hatalmas idomokkal fürdik
a zöld, aranyszőke, -barna hullámokban.
Kedvesem, szomorúszeműm,
látványok gondos szüretelője,
meddig él a gondolat, mondd,
ha a sárfű zsombékain indul
fütyörészve, idétlen tagjait
lóbálva kamaszosan,
hódítani akar;
a látvány börtönét nem tűri,
mert ő több, mint az egek fénye,
több, mint a földek húsos árnya.
Nepomuki Szent János,
így faluhelyen csak Jancsi,
a vizek elfogytak alóla,
most a gyér utcasarkot őrzi,
egykedvű tekintettel
védőszentje lesz annak,
aki csak akarja.
A szüretelők zászlós dalokkal járnak,
de szomorúságuk szemükön,
a mezők hulláma lábukon,
néha meglendül az ég,
s nem szüretelhetik le;
soha nincs befejezve a szüret,
mindig szomorúak,
hiába a dalok,
hiába a lélek csapzott lihegése,
hiába a szétsugárzó, glóriásodó gyönyör,
amint a gyomor tájékáról
lendületet sugárzik a kézbe,
élét adja a tekintetnek,
bársonyát a létezésnek.
Kedvesem, szomorúszeműm,
hová visz a gondolat?
Mi ketten tudjuk,
hogy nem fontos...
Csak az alkotás örök.
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
Álom csapdosta arcom:
ágyamhoz jött kedvesem,
álmomban párnám igazította,
fejemet magához fordította,
takarónk is elegyengette,
éreztem hűstűzű a teste.
harmattal csókolt,
tűzzel ölelt
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
Futottam előled,
mélység-ütötte augusztus-csillag,
kit izmos tücsökzene
sem tarthat vissza,
pacsirta vagy csalogány,
ki tudja már, Júlia,
melyikük az esthajnal-madár?
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
Nem áll szóra a szám
földerengő sejtelemmel,
valami akkor megpattant,
forró üvegére
egy csepp ráfröccsent
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
Ennyi
volt
Tűzből születtünk,
hamu az üzenetünk
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
S az elmúlás is
csak egy üvegpattanás
Nem voltál ágyamban
szorongató vágyamban
Verset írni jó,
csak verset írni jó,
de mindig kellesz hozzá!
Olyankor csöndes légy,
vagy csak képzelet!
Vallásom vidéki,
nem tudom,
hogy perdül
errefelé a szó.
Ülj mellém!
Szó, istennő,
szerelmem:
naptűzben csillag-ár
éjjel mint nappal,
pedig csak a
te két szemed az,
tábortüzek, míg szem a szem,
pedig csak a te szíved az.
Pásztorolsz engem
az idők végetlen mezein.
Keserű és édes a szám,
ízek televénye,
emlékek porhanyója
Vegyül bennem szenny és csillogás,
emlékek, vágyak zagyulnak,
nincs többé jövő és múlt sincs,
a jelen pedig megkülönböztethetetlen
mindenektől.
Vágyam egy éles fényű pillanat:
te meg én.
A szívvel ugyan mit kezdhetek?
Kószál néha elcsatangolva,
Pányvát rá soha nem vethetek,
kóborolgat csak ide-oda.
Feléd is néha elkóborol,
s ilyenkor mintha megfeledné
a céltalan csellengést ott, hol
végre illő otthonát lelé.
Visz a szívem feléd, feléd,
ellent nem állhatok soha,
csak kérhetem: ne légy, ne légy,
bárhogy lesz, hozzá mostoha